2017. január 23., hétfő

Band In The Pit - (2016)

Szintén a tavalyi évről elmaradt pótolni valóm egyike az instrumentális psychedelic/stoner-t játszó, dunaújvárosi Band In The Pit második lemeze. 

A 2009 óta létező trió (Késmárky Szabolcs - gitár, Prókai Norman - dobok és Schneider Vilmos - basszusgitár) egyedi, improvizatív és nem utolsósorban kísérletezős zenéjük sivatagi derengései meglehetősen egyedül állónak számítanak a magyar rock-metal palettáján. Ahogy azt korábban már elmondták: „Ha az egyes zenei stílusok városok egy térképen, akkor a ma már dob-basszus-gitár felállásban játszó Band In The Pit egy a városokat összekötő végtelen országút mellett álló motel. Elsőre kézenfekvőnek tűnik a stoner rock jelző használata, közelebbről nézve viszont több a zenében az atipikus elem, mint a stoner zenei eszköztár kelléke. A 10-20 perces, önmagukba körkörösen visszaforduló, mániákusan ismételgetett témákra épülő instrumentális számok meg sem próbálnak verze-verze-refrén-verze dramaturgiájú daloknak tűnni, sokkal közelebbi rokonságot mutat a hill country blues-zal, mint az ún. mázsás riffeléssel”.
Második, egyszerűen csak - (hogy most kötőjel, vagy mínusz, nem tudom) címmel ellátott három tételes, valamivel több, mint 50 perces anyaga jócskán el tudják vinni az arra fogékony hallgató képzeletét egy kietlen, de annál nagyobb nyugalmat árasztó, utópisztikus, hőségtől felperzselt bolygó felszínére. A zene hatására agyamban felötlő kozmikus táj látképekre igen csak ráerősít a borító sárgás kőzetű kráterének mélyéről figyelő szem. Ami feltette bennem, hogy milyen prespektívából is nézzem azt? Ugyan is, ha sokáig nézünk, akkor sem tudjuk igazán eldönteni, hogy most az a szem vajon minket néz? Vagy csak mi nézünk egy rejtélyes teremtmény egy részletét. De talán ez csak a Nietzsche féle: „Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz” filingű apró tűnődéseimnek részleteiben való elvesztésének perspektívája…

Utazásunkat a Sunny Compound Fractions fémes húrjain megcsusszanó blues-os szekciói indítják. Az effektpedálok elektronikus armadáján átvezetett koszos hangok delejesen vibráló textúrái rétegről rétegre épülnek fel és nyílnak meg egy szoros szimbiózissal összefonódó psy/space/desert rockos intenzitásba. Az ezt követő finom kozmikus porszemcséken sodró Stereoslide közel 32 perces pszichedelikus "darkstep" improvizatív filmzenés szálai, és a már-már a kortárs jazz kísérletezgetős határait feszegető, de annál elevenebben lüktető monotóniája egyfajta bizarr életszerű elegyet alkotna, amiket szinte széttép az időközben felerősödő groove-centrikus torzítások energiái. A záró Secondhand Essence mikrokozmikus zöngéiből fékevesztetten kitörő, katódcsövek szétégető, űrtraktorként zakatoló, nehéz rögöket kifordító riffei mind az album, mind pedig a Band In The Pit jellegzetes - pszichedelikus stoner - zenei keresztmetszetéhez nyújtanak szilárd és stabil vázat.



2017. január 19., csütörtök

Her Highness/Worthless - split 2016

A tavalyi évről idényre áttolódott elmaradásaim egyik pótolandó darabja a Her Highness​ és a Worthless december elején megjelent split-anyaga. 
A budapesti lepusztult doom/sludge/noise-t játszó Her Highness és a debreceni, hasonszőrű, experimental post-sludge metalos Worthless közös EP-je előadónként 2-2 dalt rejt. A kezdést a Her Highness ˝Demolition of Mind˝ valamivel több mint öt perces, sötét matériákra épített, hat láb mélyre-hangolt lassú vontatmányokkal felmálházott szabbatista istentisztelete adja meg, amit a ˝The Budd Dwyer Method˝ torz erősítőkre kötött sludge/blues-os riff szörnyetegeinek fülünket tépő marcangolásai követnek.
Ezután jönnek a Worthless ˝Green Dragon˝ riff-centrikusabb, enyhén neurotikus töltetű pszichedelikus, desert stoner-es elszállásai, amik egy röpke mocsaras dagonyában végződnek. Az ezt követő, ˝No Home˝ című szerzeményűk ellenben az előzővel egy erős post-noise vonalat követ megtartva annak neurotikus delejekben utaztató jellegét, és a végére igen csak arcba csapó sludge metalos erejét.
Az egyébként duó formációban működő két csapat dalaikban egyfajta kiegészítő jelleggel használnak fel, és levezető narrátori szövegeket, amiknek köszönhetően még jobban kidomborodnak a zenéjükből áradó (Om, a Black Tar Prophet, a Subrig Destroyer, és az Omega Massif zenei világára hajazó) áldott monotonitás rémképei. 




2017. január 11., szerda

Nude Bush - Door To Groove (2017)

Nude Bush egy 2013-ban alakult, budapesti fiatalokból álló zenekar. Zenéjükben a stoner, a garázs rock elemektől a funky-ig sok stílus keveredik és olvad egybe, amit saját elmondásuk szerint: garage stoner funk zenének neveznek. Akár úttörőnek is mondhatnánk a ˝vállalkozásukat˝, de nem akarok felesleges taglalásokba, s okoskodásokba bonyolódni. De az biztos, hogy a klasszikus értelembe vett sivatagos, zöld füstfelhős sztoner műfaj is megérett a reformra. Amire jó kezdeményezés lehet a Nude Bush napokban megjelenő hét dalos Door To Groove című debüt-lemeze.
A srácok (Somos Máté - gitár, ének, Kohári Szabolcs - gitár, Dósa-Bugner Botond - dobok, Becsei Dániel - basszusgitár) Warm Up daluk képében rögtön egy lendületes ˝Ramones családba illő˝ gumi punk ’n’ roll témával indítják albumukat, ami után a füstösebb riffelésű All The Talk jön. Ezt követi a Psycho Bitch hasonlóan az előző dal sivatagos tematikájához, amiből kiérzik egy enyhe inde-alter vonzalom is. A Roasted Page-ben már előtűnnek a táncoslábú funky-rock-dicso hatások, amiknek ez idáig nyoma sem volt… na, de majd ez után. A dalban van egy jó adagnyi RHCP hangulat és bujkál benne egy remek, a ’80-as évek feelingjét idéző, elszállós art-rockos betét is. Mint ahogy egy nagyon jó funky-blues hangulat bujkál az ezután jövő Guardian Angel elnyújtott gitárjaiban és az őt követő Masters prog/jazz-es megoldásaiban. A záró, No Bigger Crime talán az a dal, amiről a srácok az elején beszéltek: garage stoner funk. Koszos, nyers és mégis dallamos.
Ami igazán előnyére válik az albumnak a jópofa képregényes börleksz borítón kívül, az a sokszínű és hangulatos gitár játék. Ami néhol kicsit füstős, néhol táncolós funkys, rockos, vagy épp alteres. De egy fejlődő képes csapattól kezdésnek nem is kell több. Hallottunk már nagyobb nevektől szarabbakat is… és ezt nem vigasznak mondom.



2016. november 22., kedd

SpiritBell - Guided By Evil Light (2016)

Hazai viszonylatban nem igazán dúskálhatunk túlzottan a tradicionális epic heavy/doom bandák lemezeiben. Ezért is volt örvendetes számomra, hogy régi ismerőseim, a Dél-dunántúli SpiritBell három évnyi hallgatás után újra hallat magáról.
A német Witches Brew  kiadó jóvoltából, november 15-én megjelenő Guided By Evil Light című új lemezük a zenekar első igazi lemezének is tekinthető. Amit talán mégsem neveznék annyira újnak, hisz az albumon szereplő újra játszott, korábban már kiadott demós dalaik, valamint az ez év elején előzetesként bemutatott Full Moon Madness daluk, illetve a lemez Cirith Ungol feldolgozása már jól ismeretek az avatottabbak számára. Ezért inkább ezt a lemezüket, mindenféle rossz szándék nélkül, egy visszatérőalbumnak nevezném. Amelynek dalai a tőlük megszokott módon továbbra is a Candlemass, The Obsessed klasszikus doom vonalából, illetve a Metal Church, a Vicious Rumors, és a King Diamond  féle heavy metal éra gyökereiből táplálkoznak, és eredményeznek egy 10 számos, vérbőn lüktető heavy/doom lemez.


Ennek nyomban ékes bizonyítékául szolgál az albumindító, The Namless Solider. Melynek nehéz acélveretes döngölései, valamint énekesük, Pixi fejhangon elvisított refrén részei esszenciálisan adják vissza tradicionális heavy/doom metal feszes riffelésű értékeit. Az ezt követő Desert Ghost enyhén horror metalba és a már-már funeral doomba hajló lassúságát, a komor szövegmondásos téma mellet ötvözi némi keleties beütés, ami ez által csak még kifejezőbb súlyt ad a dalnak. Nagyjából ugyanezt a monoton málhát viszi tovább a The Flying Duthcman belassult feszessége, amelyben ismét előtűnnek Pixi (King Diamond szerű) hideg rázós, visítós refrénei.

A Breath Of The Raven introszerű varjú károgásával egybefűzött akusztikus bevezető monológja alól fokozatosan kúsznak elő őserejű doom fiffek. A gitár-dob egy precízen beállított gőzgép zakatolásával dolgozik együtt, remekül hozzák a nagykirályos széles terpesz, derékból bólogatós érzést és Márkó Zoli technikás szólójátékával az album csúcspontjává emelik a dalt. Ami egyben a lemez eddigi heavy/doom vonalát is zárja.


Ugyan is, ha a lemez szerkezetét, tematikáját nézzük, azt mondhatjuk, hogy két részre van osztva. A fenti négy dal a csapat tradicionális heavy/doom agyarait villantja meg, míg az ez ezt követő dalok a klasszikus, metálosabb arculatát. Gondolok itt a balladás kezdésű Full Moon Madness, vagy az őt követő I Am the Vengeace démoni speed/power metalos tempóira, amik a ’80-as évek (Accept, Iron Maiden, Saxon) szegecsekkel kivert korszakát idézi fel bennem. Csak úgy, mint a Queen of the Night, és az instrumentális témájú Ivan The Terrible öblösen vastag szólói, illetve az utánuk jövő Horgonyt fel kalóz metalos lendülete. A záró Cirith Ungol  - Doomed Planet feldolgozásukban még utoljára ránk szabadítják mázsás riffeik belassult úthengerét, és ördögvillázó témáit.
Mindent összevéve a SpiritBell - Guided By Evil Light lemezének sikerült visszahoznia a ’80 évek metal hőskorszakának legendás hangulatát. És csak tiszta szívből reménykedni tudok abban, hogy ennek a visszatérő lemeznek hamarosan egy igazi, új nótákkal telerakott folytatása is lesz.

STAY TRUE!




2016. november 17., csütörtök

Southern Comfort - S.C.E.P. ’EP 2016

A felvidéki Southern Comfort zenekarról nyugodtan elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legenergikusabb hard/blues rock bandája. A nagykaposi srácoknak már 2012-es, Csak lazán című debüt EP-jükön érezni lehetett, hogy nagyon a vérükben van ez a stílus. Amire a 2014-ben kiadott, Blues N’ Roll című nagylemezükkel csak még jobban ráerősítettek. A most megjelenő, S.C.E.P. kislemezükkel viszont tökéletesen bebizonyították, hogy iszonyatos feelinggel tudják a dögös blues rockot nyomni
Új angol nyelvű EP-jükön korábbi Blues N’ Roll albumuk 4 dalát dolgozták át, amiről a csapat énekese, Vajda Jancsi így beszél: „Már rég tervezgettük, hogy kiadunk egy angol nyelvű anyagot is. Mivel nem csak Magyarországon zenélünk, hanem itt Felvidéken is, ezért soka nem magyar ajkú rajongója is van a bandának. Sőt, vannak külföldi követőink, aminek nagyon örülünk, ezért szerettünk volna egy kicsit Nekik is kedvezni ezzel az EP-vel. Persze, a jövőben továbbra is maradunk a magyar szövegeknél, csak úgy gondoltuk, hogy csináljunk egy különleges kitérőt is.
Na, de lássuk ezt a négy dalt. A nyitó Easy Come, Easy Go már első hallásra remekül hozza a Kopaszkutya című filmre emlékeztető laza, hanyag hungaro-rockját, amit a Hammond orgona játékossága, és a gitár ízes szólója tesz slágeressé. Az utána jövő Smoke It egy hívogató, füstös bár hangulatát idéz, míg a Right Place, Right Time már egy jó adagnyi, ’70 évekbeli kemény hard/bluesos retró töltettel pörköl oda a táncos lábúaknak. Iszonyatosan nagy feelingekket hoznak a billentyűk és a gitár feszes párbeszédszerű játékai, amikhez nagyon jól passzol Vajda Jancsi rekedtes, karcos énekhangja. A záró 10 Minutes megint csak egy jó felépítésű, feszes húzású hard rock nóta, amit igazán egyedivé tesz, a dal végi veszett rock n roller zongora „kalapálás”.


A srácok most is nagyon jól nyomják ezt a koszos blues rock érzést. És azt kell, hogy mondjam, a dalok talán angolul még jobban is hasítanak. Nemhiába, ennek a stílusnak ez az igazi nyelvezete. 




2016. november 15., kedd

Red Swamp - Tiszassippi (2016)

A budapesti stoner/sludge metálban utazó Red Swamp zenekar tavaly ősszel egy remek, 3 számos kislemezzel hallatott először magáról. Az akkor még Swamp néven megjelenő EP koszos, mocsaras (csak a sablonosság kedvéért megemlítendő szokásos Down, Crowbar, Pantera, The Southern Cross, stb. hasonlatok) dalai már első hallásra meggyőztek arról, hogy a jövőben érdemes erre a frissen avanzsált csapatra is odafigyelni. A tavalyi év egyik meglepetéseként megismert csapat ez évben megnyerte az A38 Talentométer fődíját, majd röviddel ezután, The Animal címmel egy új dalt mutattak be. Most pedig itt van a nemrégiben megjelent első nagylemezük, a Tiszassippi.
A 10 dalos albumra (amit a svéd Jens Bogren masterelt, aki korábban, olyan zenekarok albumain dolgozott, mit a Soilwork, az At the Gates, vagy az Arch Enemy) a fentebb említett EP, valamit a The Animal daluk újrakevert változatai mellet vadonatúj dalok is került fel, amiken már jól hallani, hogy a csapat merészen próbál kikacsingatni a mocsaras metál kategóriájából is. A zenéjüknek továbbra is irányvonalat adó, feszes sludge dagonyái mellé erőteljesen bekúsztak a dalaiknak szilárd hangzást és érős dinamikát kölcsönző húzósabb groove metalos megoldások. Amiktől a lemez még súlyosabb, és még állatiasabb módon zúdítja ránk mocsaras riffeit.


Az albumindító Bitter Paradise jól tükrözi a csapat ezen irányú megújult zenei törekvéseit, és egyben nyomatékos faj-hang-súlyt ad zenei fejlődésüknek is. A dal, szó szerint arcba robbanó erős, agresszív riffelései egy az őszi avarban túró vadkan csordát is megrémisztenének. Akár egy beszteroidozott gyilkos állat, aki ösztönösen, kíméletet nem ismerve, acsarkodva rágja át magát hallójárataidon, hogy csontos karmait húsunkba mélyesztve vonszoljon végig a címadó Tiszassippi lassú folyású, mély, komótos stoner/doom ingoványába.


A klasszikus ˝kockásinget szaró˝ stoner/doom elemeket felsorakoztató, No More Of You kezdetei málhái egy jó adagnyi új irányvonalú szikár groove-os megoldásokkal vannak tarkítva, csak úgy, mint az őt követő füstös, délies sztóner metál alapú Kill The Lights, aminek a végén állcsúcsunkra egy erős sludge/doom öklöst kapunk. Az ezt követő, általam csak mocsár ciklusnak nevezett Drain, The Lair és a Holy Burden hármasa ismételten a cuppogósabb ingoványos dallamok felé veszi az irányt. Az újra játszott The Animal-ból egy ultra súlyos ballada kerekedett, ami egy fejletépően veszett fűrészeléssel erősít rá a közepén. A Win és a záró Sound Of The Frist a megrogyasztott riffei mellet a srácok erősen rágyúrtak egy depresszióba forduló modern gronge-os reménytelenségbe forduló „generációs” hangulatra is, amikkel kellőképpen lehúztak zenéjük koszos mélységeibe.
Az igaz, hogy mostanában kijött az új Down, meg a Superjoint… na és. Nekünk meg itt van egy RED SWAMP!  Ugyan is Tiszassippi dalaira nem tudom azt mondani, hogy itt most olyan, amott meg ilyen. A Tiszassippi ízig-vérig Red Swamp! Érezni rajta, hogy a srácok beleadtak apait-anyait, (nem is beszélve Kovács Gergely énekesről, aki szívét-lelkét kiénekli, kihörgi, rekesztve kiköpi dallamaiban) és egy olyan bivalyerős, masszív albumot tettek le az asztalra, amivel a hazai mezőny jó pár nagy arcát maguk mögé utasították, és még a külföldi mezőny éllovasaival szemben is keményen megállja a helyét. A Red Swamp számomra az utóbbi évek egyik LEGJOBB hazai stoner/sludge/doom libabőrt adó zenekara, akinek első lemezükkel sikerült kilépniük, vagy inkább túllépniük az egykori doom legenda, a MOOD árnyékán.