A
HAW 2009-es első anyaga (a Sterochrist „feloszlását” követően) remek
lehetőséget adott négy jó barátnak, nevezetesen Binder Gáspár dobos, Szabó
Márton gitáros, Szabó 'Pó' Péter basszusgitáros/vokál, valamint Makó Dávid énekes/bendzsós,
hogy a már régóta tartó barátságukat az együtt zenélésörömével még jobban
elmélyítsék. Az eltelt öt év alatt a több hazai és külföldi koncerten együtt töltött
poros idő ezt a barátságot újabb élményekkel és tapasztalatokkal gazdagította.
Igaz, hogy volt olyan időszakuk, bár nem a barátságukból kifolyólag, amikor azt
lehetett hinni, hogy a HAW igáslovai már nem húznak tovább. Ez időkben a tagok
más testvérzenekaraik sikereire koncentráltak, és egy véletlenszerű, vagy talán
nem is annyira véletlenszerű koncertnek köszönhetően újra nekiálltak a közös
örömzenélésnek, mindenféle terv és cél kitűzése nélkül. Ennek az örömzenélésnek
és barátságuknak egy újabb mérföldköve lett a HAW most megjelenő Soundtrack
of Our Friendship albuma. Az egész albumon érezhető az a folyamat, ami
a természetben és az emberi lélek fejlődésében egyaránt megfigyelhető. Ez pedig
a változás. Amit a zenekar így fogalmaz meg: „El sem tudnánk mesélni, az elmúlt
öt évben merre jártunk, min mentünk keresztül, mennyi mindent láttunk és
tettünk. Próbára tettük magunkat sokszor, de a barátságunk mindig erősebb volt
nálunk, és végtelenül szerencsések vagyunk, hogy közben zenélhetünk is. A
dalok, a lemez, a por amit útközben felvertünk.”
A HAW Barátságunk Filmzenéje albumát nyitó Sticks
dallamaiban a bendzsó varázslatos hangulatára kezdhetjük meg képzeletbeli vadregényes
utunkat. Már az elején az ős hard core fűrészgépes szaggatásaival felmálházott We
Breath this Out ˝horse˝ metálos vágtájának, hol gyors, hol lassú iramában
loholunk az elmúlt idők homokká vált tengerén. Az utunk során belélegzett por
zenéje lesz életünk része, s a vérünk egy közös szívet dobogtat. Lassú
földöntúli szigorúságával nevünket dörgő vadállatként vonszol a My
Name csordavokál refrénje, alatta metálos karmokkal megacélozott gitár riffek
pedig égetve tépik fel bőrünket. Ezekre csak újabb jeleket raknak HAW Black
Horse High büszke magas fekete lovának tipró patái. Fáradt tombolásának
verejtékében úszó szemével nem látja napjai múlását. S megszokott élete, mint
az idő, a dal végén belassuló tempók húzós igáival együtt megáll. Az idő, ami
egykor porként üvegbe zárva, most a széljárta Glass bendzsós dallamaira
kiszökve illan el az egykori régi csillogásába. Ahol tépett tollait megrázva,
jelentől elszakadva, alázatos bölcsként bukjon el a 7 Crows there poszt
apokaliptikus, eget karcoló fájdalmas látomásban. Látod amott a hét varjú, mint
hét fő bűn. Életünk néma és vak. A harag, az irigység és a büszkeség mind őt
várja. Horogként húzzák-vonják egymást a dal végére összeakaszkodó neurotikus
˝Neurosis˝ sikálások. Dávidból pedig ordítások közepette szakadnak ki a reménytelenség
prédikációi. A What We Call Home énektémájából egy remek Serj Tankian dallamvonalat
vélek kicsengeni, ami alá ólomsúlyú imákat húznak a sétáló riff mérföldek. Az a
bizonyos kis rockabillys tapsolós rész a belassult zene porában pedig egy
ravasz, és váratlan telitalálat a négy cimborától. Nehéz teher, és nehéz út az
én Uram. Mert hiába is tudsz járni, és hiába is látod a Szent utat, nem tudod mi
az, ami mindig haza hív. És ha találsz is olyan súlyt, ami láncaiddal együtt lehúz,
nem feledheted múltadat. Erre utal a Chains rövid bendzsós témájával. Vívd
meg saját harcodat, aztán dobd el a köveket, s a botokat. Az első alkalommal én
is veled esem, de mielőtt repülnél, nézd az utam. Nézd azt, amit én is végig
jártam. A Watch Me Fall Watch Me Rise torzított bluesos dallamcentrikus
témája remek zárása ennek az albumnak. A dal utolsó perceiben még kapunk egy adagnyi
lehorgonyozott állast, és néhány mélyről préselt, reményt vesztett üvöltést.
A HAW zenei barátsága nem éppen a legkönnyebb műfajjal tért
vissza. Az bizonyos, hogy az első demójukra a műfaj által oly megszokott, és oly
szívesen aggatott zenei kliséket messze elrúgták maguktól. És az is bizonyos,
hogy zenéjükben valamilyen szinten erőteljesen érezhetővé váltak a testvérzenekarok
zenei hatásai is. De ez nem is baj, mert a vérfrissítés épp úgy kell, mint
ahogy az új irányvonalak is. A HAW bennem egy erős HC Horse Metal Band képét
testesíti meg. És ha nekik mégis klisésen hangzik, az új albumukért már most
méltán odaadnám nekik az év magyar rock/metál ’mitudomén albuma címét! (mert nálam bizony ritkaság számba megy,
hogy három nap leforgása alatt 18-szor hallgassak meg egy albumot…) Már
csak azt kellene megfejtenem, hogy a borítón szereplő négy bicska közül melyik
kié? Hogy tudjam, melyikkel nyírnak ki legközelebb.
(Nick Cave és Bien Sky, Köszönet a lelki inspirációért)
Tagok: MRC, Blinder Gáspár, Makó Dávid és Pó bácsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése