2016. november 7., hétfő

Astru - Aenigma (2016)

Ahogy azt Astru korábbi, Az Egy Álmai című albumának megjelenésekor említette: „egy sötét, groteszk, a mindenekfelett álló, magát istennek hívő ember lecsupaszított ábrázolás” ciklusát fejezte be, hogy elindítsa „önkifejezőbb, önértékelőbb, s egyben önkritikus, extrémebb hangulatú post death/black/doom diszharmonikus zenei kompozícióit”.

Az Egy Álmai albuma óta, fent említett kompozícióinak három új darabját jelentette meg. Az egyik az exkluzív kísérlet anyag, a De Vive Voix című kilenc tételes lemeze, amit a Sosztakovics tiszteletére készített atmoszferikus neo-klasszikus remix anyaga követett, majd a napokban megjelent, hét önismereti dogma tételből álló Aenigma albuma, a minden kétséget kizárva eddigi lemezeinek a csúcspontja.
Már a nyitó, címadó Aenigma közel 23 perces monumentális doom szörnyetegére bátran kimerem állítani az utóbbi idők legjobb hazai bánat gyászmenete. A lassan húzó szabbatista, Spiritus Mortis jellegű monoton riffek, a betétként aláékelt keleties harmónia, a dal közepén nyugis ambient lelkiállapotba sodró misztikus hangulatú, (Drakula) filmzenés ihletésű levtációja, morgó zenei aláfestése, egyedi atmoszférát varázsol agyam kormos, őszies felhőibe. A dal szövegmondó kántálasa nagyon kifejező hatású lett. Mint ha a mester egy rituális lelki ceremóniát vezényelne le, amiben a mi öntudatára ébredt aurán az ösztön-áldozat. Szavakkal igazán nem is lehet leírni. Hallgatni kell, érezni!

„izzó csillagok hullása az örvénylésben 
akár az acél - önnön halovány tükörképében 
tintakék hegyek mögé meghalni zuhanó 
árnyak között sebzetten elvérző 
kénsárga vihar porködében úszó 
húgy-színű napkorong szellem 
a vérvörös alkonyok pokla 
a lángra lobbanó láthatár 
a egekbe olvadó föld 
a teremtés túlsó peremén 
nyúló fekete árnyként 
az éjszaka emléke mögött 
csápjaival nyúl utánunk 
megnevezhetetlenül 
és az újra váró sötétséghez kötöz 
és lehorgasztva,arctalanná tesz”

A Fagyott Föld Felett poszt-apokaliptikus nordikus veretű, nehéz, zümmögős sikálásai az experimental-jazz vonalán mozgó Stigma befelé forduló acid-noise-space rockos delejébe válnak semmisé, hogy az őt követő Farkas naturalisztikus hangábrázolása a természet közeli élettérbe húzzon vissza. A 1962 sűrű matériájú kísérleti neo-post instrumentális elegyében újra felbukkannak a komorabb, atmoszférikus filmzenei ihletésű hangulati aláfestések. Amikből az Önismeretlen komplex szerkezetű, visszhangos ciklikus monotóniára épülő témái hajtsanak a (Romok Alatt) depressziós stoner-art-prog-death metalos hervadásaiba.

Az album koncepciója mondhatni a szokásos. Ismét a zenei előadásmódé a főszerep. A szövegmondás, suttogás, minimális ének továbbra is kiegészítőkét a háttérben. Zeneileg pedig van itt minden: sikáló black metal témák, ambient melankólia, alter rockos becsatolás, temetői doom, sírgödör, fejfa, bánat és önértékelt önismeretlen. Kell ennél több az élethez. I Am Happy album. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése