2017. január 23., hétfő

Band In The Pit - (2016)

Szintén a tavalyi évről elmaradt pótolni valóm egyike az instrumentális psychedelic/stoner-t játszó, dunaújvárosi Band In The Pit második lemeze. 

A 2009 óta létező trió (Késmárky Szabolcs - gitár, Prókai Norman - dobok és Schneider Vilmos - basszusgitár) egyedi, improvizatív és nem utolsósorban kísérletezős zenéjük sivatagi derengései meglehetősen egyedül állónak számítanak a magyar rock-metal palettáján. Ahogy azt korábban már elmondták: „Ha az egyes zenei stílusok városok egy térképen, akkor a ma már dob-basszus-gitár felállásban játszó Band In The Pit egy a városokat összekötő végtelen országút mellett álló motel. Elsőre kézenfekvőnek tűnik a stoner rock jelző használata, közelebbről nézve viszont több a zenében az atipikus elem, mint a stoner zenei eszköztár kelléke. A 10-20 perces, önmagukba körkörösen visszaforduló, mániákusan ismételgetett témákra épülő instrumentális számok meg sem próbálnak verze-verze-refrén-verze dramaturgiájú daloknak tűnni, sokkal közelebbi rokonságot mutat a hill country blues-zal, mint az ún. mázsás riffeléssel”.
Második, egyszerűen csak - (hogy most kötőjel, vagy mínusz, nem tudom) címmel ellátott három tételes, valamivel több, mint 50 perces anyaga jócskán el tudják vinni az arra fogékony hallgató képzeletét egy kietlen, de annál nagyobb nyugalmat árasztó, utópisztikus, hőségtől felperzselt bolygó felszínére. A zene hatására agyamban felötlő kozmikus táj látképekre igen csak ráerősít a borító sárgás kőzetű kráterének mélyéről figyelő szem. Ami feltette bennem, hogy milyen prespektívából is nézzem azt? Ugyan is, ha sokáig nézünk, akkor sem tudjuk igazán eldönteni, hogy most az a szem vajon minket néz? Vagy csak mi nézünk egy rejtélyes teremtmény egy részletét. De talán ez csak a Nietzsche féle: „Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz” filingű apró tűnődéseimnek részleteiben való elvesztésének perspektívája…

Utazásunkat a Sunny Compound Fractions fémes húrjain megcsusszanó blues-os szekciói indítják. Az effektpedálok elektronikus armadáján átvezetett koszos hangok delejesen vibráló textúrái rétegről rétegre épülnek fel és nyílnak meg egy szoros szimbiózissal összefonódó psy/space/desert rockos intenzitásba. Az ezt követő finom kozmikus porszemcséken sodró Stereoslide közel 32 perces pszichedelikus "darkstep" improvizatív filmzenés szálai, és a már-már a kortárs jazz kísérletezgetős határait feszegető, de annál elevenebben lüktető monotóniája egyfajta bizarr életszerű elegyet alkotna, amiket szinte széttép az időközben felerősödő groove-centrikus torzítások energiái. A záró Secondhand Essence mikrokozmikus zöngéiből fékevesztetten kitörő, katódcsövek szétégető, űrtraktorként zakatoló, nehéz rögöket kifordító riffei mind az album, mind pedig a Band In The Pit jellegzetes - pszichedelikus stoner - zenei keresztmetszetéhez nyújtanak szilárd és stabil vázat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése