Szintén a tavalyi évről elmaradt pótolni valóm egyike az
instrumentális psychedelic/stoner-t játszó, dunaújvárosi Band In The Pit második
lemeze.
A 2009 óta létező trió (Késmárky Szabolcs - gitár, Prókai Norman - dobok és
Schneider Vilmos - basszusgitár) egyedi, improvizatív és nem utolsósorban
kísérletezős zenéjük sivatagi derengései meglehetősen egyedül állónak számítanak
a magyar rock-metal palettáján. Ahogy azt korábban már elmondták: „Ha az egyes zenei stílusok városok egy
térképen, akkor a ma már dob-basszus-gitár felállásban játszó Band In The Pit egy
a városokat összekötő végtelen országút mellett álló motel. Elsőre
kézenfekvőnek tűnik a stoner rock jelző használata, közelebbről nézve viszont több
a zenében az atipikus elem, mint a stoner zenei eszköztár kelléke. A 10-20 perces,
önmagukba körkörösen visszaforduló, mániákusan ismételgetett témákra épülő
instrumentális számok meg sem próbálnak verze-verze-refrén-verze dramaturgiájú
daloknak tűnni, sokkal közelebbi rokonságot mutat a hill country blues-zal,
mint az ún. mázsás riffeléssel”.
Második, egyszerűen csak - (hogy
most kötőjel, vagy mínusz, nem tudom) címmel ellátott három tételes,
valamivel több, mint 50 perces anyaga jócskán el tudják vinni az arra fogékony
hallgató képzeletét egy kietlen, de annál nagyobb nyugalmat árasztó,
utópisztikus, hőségtől felperzselt bolygó felszínére. A zene hatására agyamban
felötlő kozmikus táj látképekre igen csak ráerősít a borító sárgás kőzetű
kráterének mélyéről figyelő szem. Ami feltette bennem, hogy milyen prespektívából
is nézzem azt? Ugyan is, ha sokáig nézünk, akkor sem tudjuk igazán eldönteni,
hogy most az a szem vajon minket néz? Vagy csak mi nézünk egy rejtélyes teremtmény
egy részletét. De talán ez csak a Nietzsche féle: „Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is
beléd néz” filingű apró tűnődéseimnek részleteiben való elvesztésének perspektívája…
Utazásunkat a Sunny Compound Fractions fémes húrjain
megcsusszanó blues-os szekciói indítják. Az effektpedálok elektronikus armadáján
átvezetett koszos hangok delejesen vibráló textúrái rétegről rétegre épülnek
fel és nyílnak meg egy szoros szimbiózissal összefonódó psy/space/desert rockos
intenzitásba. Az ezt követő finom kozmikus porszemcséken sodró Stereoslide
közel 32 perces pszichedelikus "darkstep" improvizatív filmzenés szálai, és a már-már
a kortárs jazz kísérletezgetős határait feszegető, de annál elevenebben lüktető
monotóniája egyfajta bizarr életszerű elegyet alkotna, amiket szinte széttép az
időközben felerősödő groove-centrikus torzítások energiái. A záró Secondhand
Essence mikrokozmikus zöngéiből fékevesztetten kitörő, katódcsövek
szétégető, űrtraktorként zakatoló, nehéz rögöket kifordító riffei mind az
album, mind pedig a Band In The Pit jellegzetes
- pszichedelikus stoner - zenei keresztmetszetéhez nyújtanak szilárd és stabil
vázat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése